2016. január 2., szombat

BÚÉK 20



Az új év első túrájának némi gondolkodás után a BÚÉK túrát választottam. A visegrádi ellen két dolog szólt: egyrészt lusta lettem volna úgy kelni, hogy a hetes rajtnyitásra odaérjek, másrészt, de ezzel összefüggésben szépen rám sötétedett volna a túra végére, amit a Rettenetes Kővályúban nem annyira díjaztam volna. Maradt hát a Budai-hegység, de ott meg ugye többnyire tömeg van, főleg kiemelt túrán.

Hűvösvölgy Gyermekvasút-állomásra érve a fejemhez is kaptam a tömeg láttán. De legyünk teljesen őszinték: még igazából föl sem ment bennem a pumpa, mikor Főrendező úr példásan erecskékre bontotta a hömpölygő folyamot, és a hirtelen megsokszorozódott nevezőasztaloknál pár perc alatt sikerült beneveznem a rendezvényre. Közben valahol Budapest Kupafüzeteket is vásároltam efemmtől, (idén unokaöcsit is nevezzük, első kupás túrájának a Szent Margitot tervezzük), ezzel is kinyilvánítva, hogy mi ebben a BK teljesítmény-e? avagy népszerűsítés? polémia vonatkozásában az utóbbi mellett törünk pálcát. No. (Pedig nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy én igaziból lábrázást kapok a felkapott budai helyszínektől.)


Szóval, hogy villámgyorsan elindulhattam. Ebola a rajtcsomagjával már nem először lep meg, ma pedig (fiam konditermi kis zsákjával a hátamon) különösen nehézkes volt az ellátmány, aztán viharos gyorsasággal a levedlett túraöltözékek eltárolása. Mert hiába volt hideg, sőt igen nagyon hideg a reggel, de én azért a többnyire elgőzölök a Sárga kaptatóján. Ez ma különösebb előjelek nélkül ért, mivel a RészecskeLassító kipróbálása után először mentem szintet, és én ahhoz vagyok szokva, hogy érzem, mikor száll el a pulzusom, most meg nem éreztem a szokásos dübidübit. 


A Sunyi Sárga amúgy sem a kedvencem, de azért mégis nagyságrendekkel jobb fölfelé menni rajta ilyen időben, mint sejehaj de lefelé csúszni a zúzmarás köveken lefelé menet. Némi alibifotózás, -sztriptíz, és - orrfúvás után föl is értem a platóra, közben észrevétlenül ki is világosodott. A zúzmarás HHH gyönyörű látvány, és a szezonban először valóban éreztem, hogy tél van. A torony csak nagyon lassan bontakozott ki a ködből, a szél zúzmarát pergetett róla, az ellenőrzőpont legénysége bölcsen szélárnyékba húzódott (bár SzárÓra bajusza még így is megzúzmarásodott, így végre egyszer láttam rendesen megpödörve is. Másik észevételem: micsoda férfiúi hiúság ez kérem szépen, pedig milyen kínos érzés lehet egy (pontosabban kettő) fagyott bajuszcsutkával viaskodni egész nap, hát brrr. Nekem csak a hajam széle zúzmarásodik el néha, és mindig kíméletlenül hátraparancsolom ilyenkor.)


Innentől megkezdődött az ereszkedés Fenyőgyöngye felé. Valahol egy csöppnyi magányra vágytam, és kellően jó ötletnek találtam bevonulni egy farakás mögé. A síkvetületi szögeket gondosan ellenőriztem, a magassági értékekkel nem igazán számoltam, ezért csak közvetlenül a farakás tövében kuporogva kapott el a félsz: mi van, ha ez az egész megindul nekem lefelé?! Mondjuk: rám?!! (Valószínűleg szép laposra kilapítva vittek volna le, de ezúttal megúsztam.)

Komoly meglepetést okozott számomra, hogy Ebola ezúttal nem élesítette a Pistalikvidáló Tankcsapdáit, egyetlen egyet sem. Még föl is jegyeztem, melyik ponton mikor haladtam át, hátha a lefülelhetem a titkos ellenőrzőpont elkolbászolt legénységét, de nem, senki sem kért rajtam számon plusz pecsétet a célban. Fura.


Az is elbizonytalanított, hogy ezen a tájékon elég rendesen magamra maradtam az erdőben. Hiába, hogy ezerszer járt rész, hiába, hogy tudom, mi történik (a gyors futó sporttársak eddigre már elhagytak, és én teljesen a mezőny elején indultam), mégis elkapott a félsz: talán csak nem rossz irányba megyek?! de nem, persze nem, az Árpád-kilátó után megint elkezdek előzgetni, hogy a zöld kanyarulataiban előzékenyen előre is engedjek sokakat. (Emlékeztek tán, itt szabtam át egyszer régesrégen az orcámat egy szép január eleji napon. Az is bolond, aki frissen szerzett fiúját túrázni viszi. Vagy nem. Ha srác nem is tört be, az orrom ott és akkor igen.)


No, ezen vigyorogva nosztalgiáztam kicsit, közben kutyagoltam az Apáthy-szikla felé. Az ellenőrzőponton áthaladva egy karóba húzott túrakollégára lettem figyelmes (mínusz pár dioptria mínusz és erősen görbe fantázia plusz, ezek kellenek az ilyen észlelésekhez), mert szerencsére a fémdarab testen kívüli élményként helyezkedett el, pontosabban a sporttárs kismajom módjára köré tekeredett. (Szerintem ezért a fogalmazásért nagyon megróna, és jogosan, főleg, hogy tudja is, ki vagyok. Még jól le is fényképezett, kijelentése szerint alibiként - hát fura dolog, ha elkóborolt lidércek igazolják az embert. De ízlés dolga.)

A városon átkötő részt én nem igazán szeretem, de nyilván vissza kell térni valahol. Legyen elég erről ennyi.

Nagyon nehéz átkelni a Budakeszi úton a Z- jelzést követve. Ez is egy olyan hely, ahová elkélne egy zebra (pont a zöldön van több hasonló, de más jelzéseket is meg kellene már vizsgálni ebből a szempontból alaposan. A túra során kétszer esett meg velem (skandalum!!) hogy futólépésre kellett váltsak a biztonságos átkelés érdekében.)

Keringőztünk kicsit fölfelé, mire elérkeztünk A pontra, Legjobb Pontőrék eleibe. Valóban nagyon remek náluk a hangulat mindig! A tűzzel még bajlódtak kicsit, de az utánam fél órával érkezők képein már égett az is.


Innentől csak pár perc a Szépjuhászné. A szalagozás átkötött a pirosra, de azért csak-csak utánanéztem, mi folyik az állomásnál. Vesztemre tettem. A sokadalom egyáltalán nem hozzánk tartozott, egy másik rendezvénybe futottunk bele, és mire ezt fölfedeztem, már neki is indultak. Pont arra, amerre mi mentünk, nagyjából 80 kutya és 120 ember, a legkülönfélébb kondíciókkal. A P sávon, a NHH-ra fölfelé menet. Pfff..

Így el is tartott egy darabig, mire fölértünk. A kutyusok nagyon örültek a szabadságnak, (ezt meg is értem), a gazdik nagyon nem akarták észrevenni, hogy páran azért haladnának, (ezt a "terülést" egyébként sem szoktam érteni, de most kutyamancsokkal volt a jelenség súlyosbítva.) A kilátónál azért mégiscsak megkértem a tömeget, hogy engedjenek oda a ponthoz, a pontőrök is csak lesték a felfordulást, képzeljétek ezt el a Bátori-barlangnál, "siess, előzd le őket" válaszolták, de nem sikerült.


A barlang környékén amúgy is mindig cidrizek a jól fejlett tériszonyomnak köszönhetően. Szerencsére ez az a túra, mikor kötélbiztosítást húznak a hídig. Nem emlékeztem, mikor, melyik túrán találkoztam ezzel, de jó volt most ráismerni. A kötél, az mondjuk nem olyan volt, mint a múltkori. Bár az eszem tudta, hogy el fog bírni, kesztyűtlen félig fagyott kezem azért féltettem kissé, hogy rávetődjek beülő nélkül, de aztán egyszerre csak hirtelen sugallatra hátrafordultam.

Biztosan veletek is megesett már, hogy észrevettétek, hogy hátatok mögül tűnődve szemmel tart benneteket valaki. No, és én akkor a látvány hatására ugrottam. És nem lett semmi bajom.
Hehe, beheheee-

A hátralévő pár kilométert aztán pedig gyorsított eljárásban teljesítettem.

Öt évvel ezelőtt a BÚÉK volt az első teljesítménytúrám. Célba érés után akkor is főtt virsli volt a célellátmány, az ételt osztó srác ránézett menetlevelemre "hát nem valami jó időt mentél, akkor te most rövidebb virsliket kapsz". Hát, ha rövid a virslid, toldd meg egy lépéssel, feleltem. Ma különösebb lacafacázás nélkül két szépen fejlett darabot halászott ki a vízből a konyhaszolgálatos lány. És még mocorgott is, de nem szenvedett sokáig. Úgy értem, a virsli, sőt: K.

Ja, én egy pillanatig sem szenvedtem. Jó túra volt, majd még máskor is rászánom ám magam.

***

Ezen a túrán jártam, köszönöm az élményt.