2015. január 11., vasárnap

Téli Körös 20


A történet nagyjából onnan indul, hogy a francia túszdráma alatt még föl is tűnt: ej, de nagyon rusnya idő van arrafelé. Az ilyen időjárás megfigyeléseim szerint átlagosan három nap alatt ér hozzánk, ha éppen olyanja van - és a radarképek szerint meglehetősen olyannak tűnt a kedve.

Hanem. Nemrégiben több évtizedes ellenállásom föladva beléptem egy túrakörbe, és onnan egyes fiúkról hírlett, hogy ők is előfordulnak majd ezen a szép túrán - no, üsse kavics, megyek én is, majd csak lesz valahogy. Legfeljebb jól megázunk, dagonyázunk. És pontosan így is lett.



A hajnal  már a vonaton talált. Ezúttal Bubuék érkezését volt szerencsém meglesni sötét vackom rejtekéből: komoly túrairatokkal degeszre tömött óriási szatyor vezette kézen fogva Bubut, illetve még a szokásos családi felállás, elhelyezkedtek a szomszédban, aztán rándult a szerelvény, és már indultunk is.

A következő félórát azzal foglalkoztam, hogy a szütyőmbe sebtiben bedobált alkatrészekből szendvicseket alkossak, majd nagyjából eltüntessem azokat. Aztán pihi, Szelétől Szolnokig napfelkeltével, aztán a véres valóság szemrevételezése, ami pontosabban sáros és belvizes, valahonnét mélyről előtörtek bizonyos pelikáni emlékek, és mindezek egy messzire robogó gyorsvonat foglyaként. Itt kezdett derengeni a gondolat, hogy igazán szép város ez a Mezőberény, és én még egy alaposat nem is sétáltam benne?! - de ha ennyire gyáva nem is vagyok, hát bőven elegendő lesz nekem a mai dagonyából húsz kilométer is, főleg hogy annak jelentős része amolyan disztingvált kis gátformának tűnik.

Csak azon aggódtam, P. úr mit fog szólni ehhez, akivel a Karácsonyi Dolinán megegyeztünk: találkozunk Emberénynél, és hát ő igazán nem az az elaprózós fajta teljesítménytúrázó. Aztán persze kiderült, hogy egészen jó meggyőzőkém van túratáv-rövidítések vonatkozásában, nem először fordul elő velem, vélhetően nem is utoljára; P. úr, te pedig nyugodtan fogd rá a nyuszira.

Az állomáson a följebb már említett túrakörnek se híre, se hamva - a rajtban körbeérdeklődve viszont megtudom, hogy nekiindultak a húsznak. Meglátjuk, összefutunk-e valahol.



Szeretem Mezőberény házait. Meglepően egységes az összkép, bár erősen lerobbant állapotban van némelyik. Utóbbi nyilván nem csak erre a mezővárosra jellemző, okai sajnálatosan nyilvánvalók.

Mire kiérünk a határba az addig csak lazán gomolygó szürke felhők egységes masszává tömörülnek, és először csak tapogatódzón, szitálva, majd jó félóra után nekibátorodva, elkezd esni az eső is. Útitársam ezen a ponton sóhajt egyet: végül mégis de jó, hogy csak húsz! Nougyehogyugye. Bár hátulról előrevágtázó makói túrakollegina fürge léptei láttán nosztalgia támad benne a harminc után; igazán nem akarom visszatartani, éppen csak mesélgetek vízióimról: nagyjából olyan képek tolulnak elmémbe, amit később egyes túratársak képein látok viszont: cuuupp, fröööccccss, sáros cipőkenyőcs, cuuupp, csöööppp, brrr.

Közben már az első ellenőrzőpont előtt járunk, nagyjából a zsilipnél. A tixotrópos típusú talajt százegynéhány bakancs kavarta föl folyósra, ezért jobbra hágok, egészen az út szélire, jobb lábujjhegyem leszúrom, ballal elrugaszkodom, de aztán jobb lábam elkezd gyorsulva csúszni lefelé, hogy aztán a ballal beletérdelhessek a sárdagonya kellős közepibe. Szép volt, Lidérc! Három sáros ujjamat suttyomban igen illetlen módon beletörlöm a gatyómba, vélhetően rég lemossa majd az eső, mire célba érünk. Így is lett.



Legény a gáton, ázik, és pecsétet oszt. Menetlevél állapota: erősen nyirkos.

Balra indulunk, Köröstarcsa irányába, egy ponton elfogy talpunk alól a beton, onnantól porcfűvel viszonylag benőtt agyag, tehát könnyed csiszicsusza következik, majd egy kanyar után föltűnik a falu református temploma. Szép falu, szép templom, csak az a furcsa, hogy a hídnál az a két piros-narancs esőkabát már olyan régen nem mozdul, ők lennének a pont?! És valóban, még azzal is fokozva ezt a hősies teljesítményt, hogy pontőrködés előtt-után ők is lejárják a távot, (Bubu kolléga úr képein viszont is láttam őket a mezőberényi hídnál, gratulálok!) Pecsételés, menetlevél állapota: ázott.



Ami a fordítótól való visszautat illeti, néhány dologgal nem számoltam. Ad egy: hiába a folyó vonalvezetése, a gát néha ettől függetlenül is érdekes kanyarokat vet mellette. Ad kettő: megfeledkeztem az egyes pont és az berényi híd közti plusztávolságról. És a harmadik, mely szinte népmesei végtelenné tette számomra ezt a útszakaszt: a fű itt tán a gátba diffundált, esetleg kiszáradt, vagy mi a csoda történt?!, merthogy egyáltalán nem állt meg rajta a bakancs.  A dolog tehát ezen a ponton így néz ki: elöl halad P. úr, aki (bármennyire lovagiasan is visszafogja magát), mégiscsak egy fürge sárfutrinka, hátul cammog és morog magában a Lidérc, miközben egyfolytában azt latolgatja, lerántja-e a szmötyi a lábáról a bakancsot, mire kiérnek az utolsó pontra, cuuupp. Megállni persze mindeközben nagyon nem szerencsés, mert olyan erők indulnak be a különböző fázisok közt, melyek rögtön eldöntik a csatát elemek és ember közt.

Na, ilyen formán, és igen nagy sokára jutottunk el a következő ellenőrzőpontra, (menetlevél állapota: pépes), ahol P. úr forralt bort, Lidérc meleg teát sejtett, és várakozásaikban egyikük sem tévedett. A pihenőhelyen, mint szokás szerint, sokadalom volt, mindenki evett-ivott, anekdotázott, borzongott, hogy min is? azt én nem is tudom?!, hát szerintetek történt itt ma valami rémesen borzongató?!!



A történeteket mesélő egyik esőköpenyek kapucnija alól ismerős hangokat hallok, s mikor a pontőröket méltatva fölhangzik a jellegzetes "téged is nagyon megdicsérlek!", addigra már bizonyos vagyok benne, hogy mégis sikerült összefutnunk Szakosztályvezető úrral is. Hosszas falatozás és beszélgetés után indulunk csak tovább.

(És itt közbeszúrnék valamit. Két esztendővel ezelőtt, olvadásos-belvizes időben, szintén a mezőny utoljaként kifejezett engedélyt kaptunk rá, hogy a laposi kertekhez ne menjünk be, mert.. nem akarjuk mi azt megtudni, mi van ott ilyenkor. Ami engem illet, bár elég kíváncsi természetű vagyok, de akár gyönyörűen el is tudom vizionálni magamnak a dolgot, egyáltalán nem szükséges hozzá fizikai kontaktus.

Tavaly gyönyörű idő volt, nagyon jól járható terep. A kitérő nagyon szép helyre vitt, ha nincs gond nagyon érdemes arra menni. Nem is beszélve arról, hogy a hivatalos útvonal arra vezet. Azt javasolnám hát, senki ne hagyja ki a laposi kerteket, ha megfelelők az útviszonyok - de melegen javasolnám a B-tervet, amennyiben úgy alakul az idő, és a rendezőség is azt szorgalmazza. Főleg, ha már a rendőrség is.)

Szóval, elhagytuk az utolsó pontot, majd a hidat, és szél ellenében vánszorogva megindultunk a Vad-Ász felé. Esett. Jól esett. Jólesett. Kapucnim egészen orrnyergemre csúszott, sűrű ütemben kövér esőcseppek pöttyentek orrhegyemre, onnan sáros térdemre, tovább bakancsom orrára, majd placcs!! mustársárga csöpp landolt az úton, miszlikbe hullva, újra és újra, a lehulló esővel mérve az időt, transzba esve, (melyből, hogy nagyon el ne szálljak, azért néha egy-egy elhúzó autós által kavart zuhany fölriasztott.)



Így értünk be lakott területre.

A téli esőben az a jó, hogy normális ember ki sem dugja az orrát ilyenkor, így például azzal sem okozunk közfelháborodást, ha mondjuk pocsolyákban mosunk lábat. Mert bizony ott.

A bázisul szóló műintézmény meleg párában áll, ki-ki örül, nevetgél, vetkőzik, gőzölög, már ott és akkor a következő évi visszavágót tervezi, mert ez a túra erősen addiktív: köszönjük Téli Körös, köszönjük Rendezőség, Alföld TE, megyünk jövőre is!

***

Ezen a túrán jártam, köszönöm az élményt!