2014. szeptember 27., szombat

Nem százas


Negyednyolcas 30

Mely túrát idén a Fakukac söröző teraszáról indította a rendezőség. Mire a sportpálya parkolójából odaértem, közben a busz is befutott, tömegek özönlöttek arrafelé, a tömeget elnézve arra gondoltam: itt valamit biztosan osztanak. A jelekből ítélve korsó söröket gyűszűvel mérve, mellé franciadrazsét szemenként adagolva - de vagy nem volt igaz a hír, vagy mire az asztalhoz értem, már minden finomság elfogyott. Vagy ki tudja ezt pontosan..

Ahogy előre megbeszéltem magammal, a kellemesen harmincas távot választottam. A rajtprocedúra után a menetlevelet reszkető kézzel begyűrtem a térképtartómba, aztán irányba álltam és elfüstöltem.


Nomármost: tavaly én ezt a túrát beterveztem, és akkor jó alaposan végig is néztem a térképen az útvonalat, különös tekintettel a jelzetlen átkötésekre. Az ilyesmi többnyire egészen jól megragad a fejemben, ez nálunk térképagyú családi vonulat, ma pedig nagyon jó hasznát vettem ennek a csekély agylövésemnek.

Az első jelzetlen letérőt elég sokan benézték, ellenére annak, hogy páran szalagok nélkül is biztosak voltunk magunkban, (jó dolog az önbizalom, de néha tükörbe is nézek, és abszolút megértem, ha olykor engem egyesek nem vesznek komolyan.)

Na szóval, mi elballagtunk jobbra. A letérőnél toporgó emberkék hatására azért mégiscsak megkérdeztem egyik házikónál két fess úriembert, vajon jól gondolom-e az irányt, (figyelem, bloggertárs, figyeld a példát: hogyan ismerkedjünk teljesítménytúrán), és hát persze bennem egy zseni veszett meg.


A Sztaravodai útra átbaktatva egy darabig kiiktathattuk a bizonytalansági tényezőt. Elhallottam ugyan egy "Jó, akkor innentől pontérintősként csinálom ezt a túrát. Lesz majd egy ellenőrzőpont a forrásnál is!" megjegyzést egy éppen kerülő csapattól. Tekintettel, hogy éppen A Forrás után haladtunk el, hát erre csuklottam egy szörnyecskét, ezért villámgyorsan belefúrtam az orrom az itinerbe. Aztán persze nem arról az objektumról volt szó.

A Vörös-kőig aztán viszonylag eseménytelenül telt az idő. A fújtatásomtól igazán eltekinthetünk, az titeket biztosan nem érdekel, számomra pedig egyáltalán nem újság. Olykor azért megálltam alibifotózásra.


Fölérve, a félszer alatt némi mocorgás észleltem, ezért úgy csodálkozva gondoltam, tán aláhúzódott a pont, de persze nem. Lyukasztóval lecsíptek egy darabot a papíromból, kigyönyörködtem magam a kilátásban, és már lódultam is tovább.

Át a varázserdőn, mohos kövek és holmi bűbájos, göcsörtös tölgyfák között. Némelyikkel összeölelkeztem, de arra azért jól vigyáztam, hogy ne ijesszek meg senkit nagyon, mikor a fák rejtekéből hirtelen előpördülök.


A Kaán-forrás felé a lejtmenet kanyarairól mindig az "Idétlen időkig" c. film refrén képsora jut eszembe: na, megint egy kanyar, na megint, jajjjénmárjártamerrrrreeee!!, de egyszer csak mindig megérkezem. Hát így voltam ezzel ezen a túrán is.


A pontőrök almával kínáltak, majd áttört vonalzóval egy mátrai borzaska sziluettjét varázsolták a papíromra. Bevallom, fordítva még sokkal-sokkal jobban tetszett volna nekem az ellátmány, de hát a jólnevelt teljesítménytúrázó nem lázadozik. (Legföljebb csak egy nagyon picit, részemről azt is csak csipkelődve, és erős nekibuzdulásból.) De olyankor például mondjuk kérdez is, ha ennek kósza szükségét érzi - így tettem, és megerősítést nyertem a továbbhaladás irányát illetően. Hát mentem.

Mondják, ha túl sokan jönnek veled szembe, akkor ideje elgondolkodnod azon, helyes irányban haladsz-e. A tézis Lidérc-féle kiegészítése, hogy ha te mégis meg vagy győződve az igazadról, hát legyen benned kellő virtus, hogy akár árral szemben is haladj előre, rendületlenül. (vagy mi)


A Jenő-kunyhóig ezt párszor mantraként elismételtem magamban, nem mondom, hogy nem cidriztem az elkavarástól, de szóba elegyedve a szembejövőkkel végül lenyugodtam.. Közben valahol ibolyakék szalagok is megjelentek, egyesek még a kákán is csomót keresnek ugyanis, míg más szembejövők szerint  letérést jeleztek azok kapuszerű formációban kitéve. Nos, két kék csomót én is láttam lejjebb, ám egyáltalán nem láttam közötte ösvényt. Inkább mentem tovább a szekérúton tovább fölfelé. Nyertem. De még a kunyhó előtt rejtekutakról mellém keveredtek mások, így valóban volt egy másik út is valahol.

A ház mögött fehér lovacska küzdött a kidöntött szálfák elvonatásával. Láttam már boldogabb pacikat is.


Spartacus-ösvény, én itt soha nem járok egyedül, (hiszen sarkamban liheg, majd olykor pajkosan elém kerülve gyomron legyint a tériszony), de gyönyörű hely ez, hát ne nyafogjunk. Kinyitom a túrabotom (igen, képes voltam csak ezért a pár kilométerért magammal cipelni), olykor mély levegőket veszek, (tudjátok: belé és kifú, nem cidrizik), és megyek. Ha nem tudnám, merre kell, több helyen ibolyakék masnik erősítenek meg az elgondolásomban. Nem is tévedek el az ösvényen, teljes biztonsággal lelem majd meg az út túlsó végét..

De csitt, élvezzük ezt a gyönyörű utat!



Pilisszentlászlóra érve egy beérek egy anya-lánya párost, a kislány nagyon szeretne közelebbről a sárral, anyája pedig fölöttébb zaklatott emiatt. Minden önuralmamat be kellett vetnem, hogy a kislányra vigyorogva ne korcsolyázzak bele abba a csudálatosan rusnya sárfoltba. Tulajdonképpen nincsen rá elégséges magyarázatom, hogy miért nem tettem - így azóta szépen meggyőztem magam, hogy legközelebb bebizonyítom, hogy felnőttből is akadnak fülig sárosak.

A faluba érve először a tömeg tűnt fel: egy csomó ifjú várta a buszt. Mögöttük valahogy eltűnt a kocsmahivatal, ahol a pontőr rejtezett, és konstatálta, hogy én szerinte már áthaladtam itt. De nem. De igen. De nem. Őszintén, hát ki tudná feledni ezt a lidércnyomásos jelenést, na ugye? Végül sikerült meggyőznöm, kapok is egy pecsétet és baktatok tova.


Azt a görgőköves utat nem szerette a bokám, de ez teljességgel egyéni szocproblem, (ahogy az is hol törtem ki majdnem pár héttel ezelőtt, egészen biztosan kinevetnétek, úgyhogy inkább hagyjuk.) Inkább botladozzunk lefele.

Jópár bokanyilallással arrébb végre kiértem a műútra. Fölöttébb ismerős csapat jön velem szemben, mintha már találkoztunk volna ma párszor, egyikük annyit mond csak lakonikusan: "hát te ne arra menj". Másikuk magyarázólag kifejti: "mert lejjebb véget ér az út". Megint más még közlékenyebb, azt is hozzáteszi "Nem ér, hogy te lassabban haladsz, mégis újra meg újra összetalálkozunk eltévedésből jövet." Nem bírom ki hahotázás nélkül, "pedzed már a taktikám", de az ő humorérzékük addigra már nagyon kimenősnek tűnik. Ők trappolnak, én baktatok, de röpke időn belül, a közönség segítő megerősítését igénybe véve lejutunk a Fakukacig.

Hát részemről így esett a történet. Még annyit hozzátennék, hogy én mindig akkor tévedek el legjobban, ha nem gyanakszom. Ma szerencsére motoszkált a kisördög. De mások tán nincsenek ilyen jó viszonyban vele..


További képeket itt találsz. Ezen a túrán jártam, köszönöm az élményt.