2014. augusztus 10., vasárnap

Pest irányában, violaszín Mária-úton

-bevezető kitérő: a csigabigaliga verziós babatúra-beszámoló linkje, amit szintén szívből ajánlok a műfaj kedvelőinek

Van nekem az a furcsa bogárkám, hogy vágyakozom bizonyos A pontokból B pontokba gyalogosan eljutni, (mely távolságot amúgy tömegközlekedési eszközökkel is remekül le lehetne küzdeni, és ezt onnan tudom, hogy mikor ún. rendes ember módjára közlekedem, menet közben az ablakban legeltetem a szemem. Például a lankás domboldalakban, görbülő csipkerózsabokrokban, óriásként magasodó távvezeték-oszlopokban, közben olykor megrettenve a vállaim közé húzva a nyakam, mikor egy-egy fülrepesztőt rikolt a HÉV sípja, ha elcsattog a töltésen a fejem fölött - mert bizony, ha eddig rá nem jöttél volna, a gödöllői hév vonalán járunk gondolatban, igen.

Szóval, hogy a tárgyra közelítsünk: mostanában kevés korgólábú étvágyam van a TT-étlapról, de ez a Pest irányába tartó menet teljesen befészkelte magát a gondolataimba. Ahogy előző este jó későn én is az ágyba, mert tudtam, a legelső (és egyben igen nagy) hévvel már indulok is reggel, (miután mind elkészítettem, és részben el is fogyasztottam a sós szalonna vezérgondolat jegyében komponált szendvicseimet pár ropogós paradicsom kíséretében, de ez itt mellékszál.) A vasárnap hajnali a lágyan omló falatok mellé mindig társadalomrajzi megfigyelések is járnak desszertként, tekintettel az első járat jelenségére, mellyel az szombat éji bulizó hazamegy, a vasárnapi túrázó pedig elindul. Eközben, míg fut az erejéből, rebbenő szemsarokból tartja megfigyelés alatt a "másikat."


Soha nem tudtam megfejteni, miért tart 50 percig kiérni Gödöllőre, (hiszen gyalog sokkal előbb odaérnénk, hehe), de bizony ma is így történt, s mire a rajtba értünk, már elindultak előttünk nem kevesen, (teleportáltak? kocsikáztak? az egyetemi erdőben sátraztak? vagy valami ilyesmi, talán esetleg egyszerűen csak errefelé laknak. Szép ez a város, jó nekik.)

Nagyjából, mire mindezeket végiggondoltuk, már el is intéztük a papírmunkát, indulhattunk is Isten hírével, stílszerűen: a violaszín Mária-úton, az Alsóparkon át. A mai nap szinte teljes egészében e zarándokútvonal jegyében telt, lakott területeken át, végig a templomfüzéren olvasószemein. Magam is meglepődtem, mennyi régi ismerős akadt köztük, (jé, ebben is énekeltem én már, meg itt és ott is), emlékeim szerint némely, első látásra tán szerény külsejű épület egészen megnyerő belső terekkel bír - talán érdemes lett volna betekintést szervezni ezekbe a zarándokút turistáinak is, de majd talán legközelebb lesz rá mód.


De egyelőre még Gödöllő határában caplatunk, fölfelé a Nyaktörőn, mely a többhetes masszív esőzések hatására már valóban kezd felnőni a nevéhez: érett dinnyeként reped, csinosan súvad a homoktalaj, az egyre növekvő résbe lépve már térden fölül süllyednék - ha én olyan bolond lennék, hogy megpróbáljam. Bár a látszat sokszor csal. Az út pedig szelíden keringőzik Kerepes felé, itt még árnyas fák alatt, a kitett pestvidékre gondolva próbálok is kissé kilépni, de csak kicsit, nagyon-nagyon kicsit. Hisz körül kell nézni jól, meg amúgy is savanyú.

Lassan begyűrűzik a gondolataimba egy sunyi szalagkorlát képe, (bár mindig elhatározom magamban, hogy már nincs ott, de ez nem az az eset, mikor a gondolatnak teremtő ereje van), és bizony, máris töprengve állok előtte: lábam rövid, úgyhogy fölötte nem, mivel viszont medve vagyok, hát alatta sem, de szökkenni azért tudok, (és eközben lábköztül pillanatra fönnakadok, és ekkor borzongva gondolok bele, miket élhet át itt egy férfiembör), no és egy pillanat múlva tigrisbukfenccel érkezik a kövér macskalidérc éppen a beláthatatlan útkanyarba, förgeteg autók elibe, majd leporolva magát halkan elmormol egy imát: ismét megtartotta az Úr, és ráadásul még az Ő sofőr báránykája sem vett rajta elégtételt az infarktus közeli helyzetért. Osonjunk hát gyorsan tovább.


Kicsit lassú a gondolkodásom, de előbb-utóbb fölfogom az itiner gondolatmenetének lényegét: követendő a lila Mária, aki viszont néha eltűnik. Az útkanyarokban ezért gondolkodni próbálok, noha sokan mondták már nekem: nem kéne ezt annyira erőltetni - s lám, mihelyt felhagyok vele, az út, több tucat bakancsnyommal a felszínén, a lábam alá igazodik. "Erre gyere, ismerem a vidéket, tévedtem már néhányszor el rajta" - váltok pár szót mosolyogva egy túratárssal, ki biztatásom hallva végigmér, aztán összeborzong. Próbálja mindezt udvariasan titkolni, de azért láttam én azt jól.

Önkritikát gyakorolva a kanyarban lemaradok, bevetem magam a susnyásba, (jól megnőtt az újulat, mióta múltkor ledobódtam az útról a kanyarban), aztán gyors léptekkel folytattam az utat, s hogy igyekezetem érzékeltessem, (v.ö. kezem-lábam töröm az igyekezettől), a nedves fűben korcsolyáztam is kicsit. Nomármost: azt én nem tudok, így mozgásom irányvektora nagy eséllyel bejósolható volt, az lepett meg csupán, hogy rossz szokásommal ellentétben ezúttal bal térdemen landoltam mint egy bukott Rittberger. Így hát kicsit zöld lettem, ma először, de egyáltalán nem utoljára.

Hála az eddig elkövetett ballépéseimnek, vízfogyasztásom alaposan megnőtt, amit az útba eső kékkutakból szándékoztam pótolni, kereken nullához közelítő sikerrel, (pedig hejdemicsoda barátságos gesztus lenne egy zarándokút mellett üzemben tartani a közkutakat, de persze megértem én, hogy ez drága mulatság.) Erről váltottunk is pár szót egy kedves túrakollégával, ki pillanatig elgondolkodott, hogy vajon ismer-é engem valahonnét, avagy mégsem. Pár jellemző apróságból, meg kérdésére: lesz-e megint szöveg is a képek mellé, úgy tűnt nekem,  hogy szerintem igen, de, tekintettel az orra előtt elkövetett botrányos bukásomra, és ennek nyomán a zsengezöld balik lábszáramra, egzaltáltan borzolódó tollamra - hát igazán megértettem, hogy úgy döntött, mégsem én vagyok én. Azért egy tegeződő státuszt rögzítettünk, ha ez nem lenne teljesen egyértelmű turista körökben amúgy is, majd ment ki-ki a dolgára. Ami egy pont volt, békésen sörözgető pontőrrel, így meg is fordult a fejemben, hogy követem a példáját - de tekintettel a túraútvonal várható kitettségére, gyorsan átgondoltam az ötlet következményeit. Egyáltalán nem arról szólt tehát a dolog, hogy én egy jellem vagyok, csupán megfigyeléseim szerint alacsonyra nő errefelé a kukorica, ha akad egyáltalán valahol.


A kerepesi temetőre mindig lehet számítani, (igen, akár úgy is, de nem igyekszem kiérdemelni a vendégszeretetét),  amit viszont én kiemelnék, túl a pazar rendben tartott sírokon és gyönyörű virágokon, az a kúthálózata. (Bár, gondolom, ez szorosan összefügg az előzővel.) Ittam, töltögettem, majd felfrissülve indultam tovább. Eközben jót mulattam azon, hogy egyesek ugyanúgy megtorpannak a temetőn át vezető turistaúton, mint egy másik, börtönudvari példányon. Mondom én, furfangosak ezek az utak, kijut rajtuk jóból, rosszból is.

Közben a falvak népe éli vasárnapi életét, ki piacra, ki földekre, ki temetőbe megy, aztán láttam én díszmagyarba öltözött zenészeket is, valamint napon fővő túrázókat is. Magamat szerencsére nem, pontosabban nem teljes terjedelmemben, hát igen jól ki van ez találva.


Ennek nemsokára anatómiai okokon túl botanikai (és persze társadalompszichológiai) okai is akadtak: a zarándokút magánterületbe torkollt (jó lenne ilyenkor tudni, mi volt itt előbb, de mindent visz, hogy most néhány "ötéves Pistike" típusú eb őrzi a turistáktól), aki engedelmesen kerül a három méter magas tengerén át vezető, amúgy példásan kiszalagozott ösvényen. Belép, mögötte-fölötte összecsap a növényzet, úszik az árral, (még egy kicsit tarts ki, már csak pár méter), aztán túloldalt előbukkan a zárt növényfalból. Pár izgága pókot lepöcköl, rengeteg sárga virágport letakarít, levél hars zöldjét elkeni. Eközben persze mindig kedvem lenne dzsindzsából előrontó jetit játszani, de a laikus elsősegélynyújtás már nem annyira dobná föl a hangulatom a közönség hirtelen szívmegállása esetén, úgyhogy ezt az ötletet végül mindig hanyagolom.

Poros földúton közeledünk Csömör felé, de mielőtt még teljesen odaérnénk, varázslatos módon egy terített asztal kerül az út mellé. Jól álcázott útkereszteződés, csupán a himbálózó narancssárga bója ordít messzire, és a túranépek csámcsogása hallik hosszú száz méterekre. Szíves invitálásra megállok egy pillanatra én is, hiszen egy ideje nagyon csipkednek hátulról a szalonnás szendvicseim, de "csend legyen ott a táska aljában" morranással zsíros kenyérre halmozok egy jókora adag csöpögő csalamádét, majd egy másik deszkával beborítva falatozgatva (sllllluuuutttty) továbbhaladok. Utóbb kicsit bánkódtam a hájas süteménynek kinéző halom dőre mellőzésén, de ugyebár nem vagyok telhetetlen. Avagy ha megállok, lemerevedik a lábam. Döntsétek el ti.



Míg ezen ingatom a fejem, be is érek Csömörre. Túrakolléga előz, majd beáll egy csinos menyecske után szóródó dolgokat szedegetni, pitty!, ugrik érte, potty!, azt is fölszedni - ezen a ponton érdekelni kezd a dolog, kicsit begyorsítok, hogy jobban lássam, mi történik. Nos, a valóság minden fantazmagóriát felülmúl: a hölgy zacskót lóbál a kezében, melynek oldalát gyönyörű, vérvörösen cirmos babhüvelyek rágták ki, majd a lyukon át azon nyomban menekülőre is fogták. Így haladunk: elöl ő, nyomában sporttárs gyűjtöget ebédre valót, utánuk osonok én, azon törve a fejem, eljutunk-e hamarosan a sárgarépáig és füstölt csülökig, mert lassan itt az ebédidő. De minő szomorúság, emberünk visszaszolgáltatja a babokat jogos tulajdonosának, így gondolataim a hűtőmben tanyázó fejtőbab felé fordulnak. Estére pedig a gondolatokat tett is követi.

De addig is egy nagy esemény: a csömöri temető helyett mi inkább jobbra kanyarodunk, utunk szomjazó földecskék mellett halad, (érdekes ez az elmúlt hetek felhőszakadásai tükrében), aztán fölhágunk a nullás gyaloghídjára. Lövök pár fotót fentről, csak hogy igazán jó legyen a kedve a gyorshajtó autósnépnek odalent - aztán döbbenettel látom, hogy az átkuk azonnal utolért. Pontőri esernyő vonul le éppen a színről, egy közútfelügyelő éber figyelmének kíséretében. Bár a túra minden elképzelhető engedélye megvolt, mégis sikerült valahol hibát találni. De természetesen a pont személyzete azonnal átvackolt a tilosazá területről, így én már az új állásban kaptam a pecsétet menetlevelemre. Mellé pedig finom aszalt áfonyát.


A hídtól pár száz méterre pedig kezdődtek a főváros házai. Közte a senki földje, meg egy ványadt kukoricás. Közvetlen mögöttem egy fiú típusú túratárs. Fejemben kétely: lesz-e még ma ilyen ragyogó alkalom? (Utóbb négy hajléktalan csodálkozó gyűrűjében kiderült: nem.) Pillanatnyi vacillálás, vállvonás, túratárs tekintetének buzgó kerülése után jobbkanyar, és: rohaaammm! A kukoricás amúgy szinte tömör falként tornyosult előttem, ahol nem kukorica, ott óriás parlagfű nőtt, így mikor letettem a táskám, az megült szépen a bozót tetején, a többit meg nagyjából képzelhetitek. A levegőben halványzöld vadkenderpollen kavargott, kitörésem így annyira azért nem lepte meg a másik túrakollégát, legfeljebb csak annyiban, hogy forgószelet várt. Ehelyett zöldes virágporba burkolózó méhecskelidércet kapott; na és? Hátugyehogyugye.

És ezek után elkezdődött vándorlásunk Pest belsejének irányában, ami az útleírás alapján 14,72 kilométeren keresztül tartott, (persze nekem kicsit hosszabban, de ne szaladjunk annyira előre.)

Gondolkodtam amúgy, milyen lesz majd, mikor a város határától kis utcákon át trappolva jutok el a Városligetig. Ezt amúgy mindenki elképzelheti, és, bár nekem elég élénk a fantáziám, az élmény mégis mindent felülmúl..


Mentünk, mentünk, és még mindig mentünk. Köröttünk vasárnapon korzózó emberek, értve ezalatt: bakancs- és hátizsák-mentesen, frissen-tisztán, ünneplő ruhában, illatozva. A zarándokút, lényegéből fakadóan, templomtól templomig vezet, és most éppen javában tart a főműsoridő. Hosszú szoknyás kóristák, reverendás ministráns, aztán egy kendős anyóka: keresztet vet felém, értem? ellenem? Házaik mellett gondos kertészek dolgozgatnak, füvet nyírnak, gyomlálnak, egy idős asszony kérdi a szokatlan gyüszmékölés okát, és mikor elmondom, zarándoknak tart, majd megáld. Ráhagyom, hisz jól jön az. Új kanyar, újabb történés: borízű hang pöröl egy leginkább foxinak kinéző keverék ebbel; a kutya az árnyékban hűsöl, és mindeközben leginkább a gazdáján vihog. Gazdájának zord tekintete felém fordul, ránt egyet szakadt nadrágján fölfele, (ajaj, itt most baj lesz), miért ez a jövés-menés?!, aztán balhé helyett inkább ő is megáld. Ne ítélj hát külsőségek alapján, mindegyre csak azt mondom. Angyali szépségű szőke kislány lopja le bicikliző öccse papucsát, majd tulajdonosa fejéhez vágva szolgáltatja vissza, ugyanő árulkodni rohan bömbölve, de jeges szürke pillantás forrasztja torkára a szót. Mondták már páran, hogy igen rondán tudok nézni. A ketrecben tartott fekete perzsamacskánál már kiakadt csúfságmutató.

Rákosszentmihály, Hősök tere, megint egy templom, (kicsi a kóruskarzata és kissé recseg-ropog, de legalább jó hűs), a pont őre mégis kint ül a padon, és körötte még igen sokan. Ez ugyanis egy erősen elpilledős pontocska, ahol már elfogy a lendület. Én ugyan nem ültem le, mert azt keservesen megbántam volna pár perc múlva, de elhatároztam, ha buszt látok, hazamegyek. Szerencsére itt a csapás a főútvonaltól távolabb vezet, így kicsivel később támadtak csak látomásaim. És meg is indultam a nyomukban azonnal. Fejemre forró napocska sütött, a levegő rezgett, aszfalt (ha az lenne, legalább puha lenne, de e)helyett betonjárda döngött, sarkam sajgott, és akkor két sarokkal arrébb elpöfékelt egy busz. Na, akkor ennyi volt mára, drága barátaim - de míg a főút irányába caplatok, fölmerültek a fejemben a hátam mögött hagyott kilométerek, megálltam, el-elméláztam, és.. visszafordultam. A mögöttem jövő sporttárs láthatóan nem nagyon értette a történteket, de ment töretlenül, én pedig fölvettem a tempóját és egy darabon meghúzattam vele magam. Sajnos, közbejött egy vasúti piros. De ne gondoljatok a legrosszabbra, épségben átért előttem, de én az innenső parton maradtam, s míg a vonat elpöfögött, dühödten nyújtottam a lábaimat, hát az meg nagyjából annyit ért, mint halottnak a talpmasszázs.


Vízcsap, végre egy működő példány. Illedelmesen beálltam a sorba két kis palackommal, jóval utánam újabb két fő érkezett, "nyomom nektek a vizet" közölte az előttem lévő páros, hátulsó pár előre fuss. Szemesnek áll a világ, ez a legkevesebb, amit erről mondhatok, de abban a percben csak tátogtam - nem mintha nem lettek volna szavaim a történtekre, de ott nem tudtam volna hófehér csipkés tortapapírba csomagolni a véleményemet.

A Bosnyák téri piacig elfüstölt a mérgem, ott már teljes mértékben a talpaimra tudtam koncentrálni - míg egy padon ülve meg nem láttam egy embert, botokkal és (finoman fogalmazva nem teljesen Pistorius fazonú) műlábakkal, és innentől tulajdonképpen hálát éreztem, hogy fáj a talpam. Nekem ugyanis legalább van, és mindjárt kettő is.



A Korong utcát nemes egyszerűséggel bebuktam. Mentem, mendegéltem, egyre csak várva, hogy beforduljak, aztán mint a világ vége, az M3-as bevezető hídja magasodott előttem. Bármennyire is ismeretlen vidék ez számomra, ebben a percben bizonyossá vált számomra, hogy navigálás során valamit kegyetlenül elszúrtam. Balra és előttem elég komoly vonalas akadály, az utat egyáltalán nem pedzem, még ha vissza is megyek, akkor most mi legyen? És igen, itt megint komolyan fölmerült bennem a "nem ér a nevem! hazamegyek!"  gondolat, de a cél előtt elbukni igazán csúnya lett volna. Szerintem viszonylag kevesen próbálkoznak a Mexikói úti BKV állomástól gyalogosan eljutni a Városliget túlsó csücskéig, de fölcsillant előttem egy rozsdás aluljárókorlát, és egy életem, egy halálom! - lemerültem a homályos alvilágba. Addigra már bizonyára nagyon egzaltált külsőm lehetett, így a nyakamban lengő fényképezőgépemre fókuszáló, amúgy meg düledező hajléktalan drogos szerencsére a szemvillanásomtól elrettent, (vagy mi), és inkább a hátam mögött masírozó zord külsejű, "kigyúrt kopasz" típusú polgártársat lejmolta le, bár próbálkozásának eredményét inkább nem vártam meg. A város kanálisa a Bethesda tavánál kórháznál köpött ki, hát éppen ideje volt. Magamban motyorászva, (spricceltek is előlem a népek), egy buszmegállóban tájékozódtam az utcák sorrendjéről, és meg nem engedett segédeszközök igénybevétele nélkül, kipufogófüstben alaposan tartósítva a Vakok Intézete irányában távoztam poroszkálva. És csak mentem, mendegéltem.


És a túlparton egyszer csak megláttam egy hátizsákos-bakancsos egyedet a városi forgatagban, majd még egyet, aztán pedig egy egész csapatot. Magam sem gondoltam volna, mennyire megnyugtat ez a látvány, de most egyenesen idegcsillapító hatással volt rám. Még egy utolsó nekirugaszkodással túllendültem a holtponton, átverekedtem magam a ligetben játszóterező családokon, pecsételtettem, és itt a vége, vánszorogj a célba végre.

Ami a Szent István gimiben volt, hűs előcsarnokára már rég fentem a fogam. (Merthogy rusnya forró párás idő volt ezen a szép napon.) A barlangszerű aulában nem is csalódtam. Odabent beszélgettünk kicsit a válaszható kitűzőkről, s bár értem és értékelem a szentképes változatot, de a mai nap nekem a Pest irányába való vergődésről szólt, így a térképes-nyilas mintát választottam magam is. Sokan voltak ezzel így a két kupac méretét összehasonlítva.

A Gödöllőről Pestre sétálás a fentiek szerint tehát kipipálva, és még billogom is van róla. Most még egy kicsit rápihenek, és jöhet a többi, hasonlóan medvecukor-nyalánkság.

De hogy mit lehet azon szeretni?!

***

Ezen a túrán jártam, köszönöm az élményt.